Csallóközből önkéntesnek Erdélybe, avagy így is lehet a nyarat tölteni Böjte Csaba ferences szerzetes által alapított egyik gyermekotthonában

 

Tavaly nyáron már tettem egy próbát az önkéntességre, ez motivált arra, hogy újra kipróbáljam magam.. Az átélt események sokat lendítettek az iskolai év nehezebb napjain. Tehát idén augusztusban ismételten útnak indultam Kászonimpérbe, Erdély számomra egyik legeldugottabb, legkedvesebb falujába. Budapestről este indultam busszal, és tizenkét óra utazás után reggel hétre értem Csíkszeredába. Mivel a busz csatlakozásra három órát kellett várni, egy kávé és egy üdítő társaságában töltöttem az időt, ami egyre lassabban telt. Az úton egészen Kászonimpérig, amely körülbelül ötven kilométer, alig bírtam ébren maradni. Közben a tájat csodáltam, mintha akkor láttam volna először. Érkezésemkor nagy örömmel fogadtak a vezetők, és a gyermekeket, ismerősöket nekem is jó volt újra látni. Gyorsan megismerkedtem az új önkéntesekkel, és lassacskán próbáltam visszarázódni az ottani életbe. Minden évben gondot okoz az egy órás időzóna-különbség.

Sokat szépült a gyermekotthon az egy év alatt, de még mindig akadt sok tennivaló a ház körül. A gyerekek közül sok kicsi maradt otthon, akiket nem vittek haza, de még táboroztatni sem lehet őket a koruk miatt, rájuk kellett vigyáznom. Bevallom, ez utóbbi elég embert próbáló feladat, de azért pár nap alatt rájuk lehet hangolódni és könnyebben ment a felügyelet. Minden nehézséget kárpótolt a gyönyörű táj és az igazi erdélyi falusi hangulat. A falut körülölelő dombok barátságossá, sőt festőivé varázsolták a helyet. Reggel a napfelkelte kicsit késik, hét óra körül kel a nap, és a csallóközi hőmérséklethez viszonyítva csontba markoló hűvös van. A levegő szokatlanul tiszta ott, minden lélegzetvételben éreztem a természet friss illatát. A napirendünk kialakulása után reggel nyolc órakor keltettem a gyerekeket, ami gyors felöltöztetéssel, tisztálkodással és reggelivel folytatódott. A délelőttöket a kisebbek az udvaron töltötték, míg a nagyobbak segítettek a ház körül. A legkisebb gyermek két- és féléves, míg a legidősebb tizennégy éves volt. Nyáron több munka van a ház körül, mint más évszakban, készülődni kell a kemény télre. Kezdetét vette a nagytakarítás, a tűzifa beszerzése, a fű lekaszálása és a széna takarása (forgatása), majd begyűjtése az állatoknak. Bent a házban bútorok és sok más kisebb-nagyobb dolgok elrendezése. A feladatok sokasága kicsit végeláthatatlannak tűnt, de gördülékenyen ment a jó társaságban. Minden este megérdemelten fogyasztottam el a vacsorát és az alvással sem voltak problémáim a fárasztó napok után.

 A gyerekek a délutáni alvást követően vacsoráig kint játszottak a szép udvaron, az almafa árnyékában szaladgáltak. Vacsora után következett a tusolás, majd az esti mese, ima és az alvás, hogy másnap minden kezdődhessen elölről. A faluban egy helyen a patak vize el van torlaszolva és itt derékig ér a víz, ide gyakran vittük a gyerekeket fürödni, hisz a nyári melegben jól esik mindenkinek a hűsölés.

A nagyobb gyermekek a nyári szünidejüket különféle táborokban töltik, vagy kirándulnak. Sokan jöttek Szlovákiába és Magyarországra is, de sokszor körülményes a hivatalos iratok beszerzése.

Nagyon sok szeretettel gondolok a kászoni vezetőkre, Erikára, Szabolcsra, valamint a nevelőházaspárra, Hajnira és Palira, akik nagyon szeretetteljes, kedves, megértő emberek, akik nem kisebb feladatot vállaltak magukra, minthogy egész évben, napi huszonnégy órában hatalmas felelősséget vállalva nevelik a rájuk bízott gyermekeket.

Idén a szüleim, öcsém is pár napot együtt töltöttek a gyerekekkel, ők is hasonló véleményen vannak, hogy felülmúlhatatlan a gyermekek szeretete és felnőttek vendégszeretete. A közös fényképünkre ezt írta facebookos oldalára Csaba testvér: „A gyerekeknek nagy öröm a felvidéki testvérek látogatása! Köszönöm mindenkinek, ki szeretettel betér otthonainkba, a gyermekeinknek nagy ajándék, ha a hiányzó szülők helyett legalább a távoli ismerősök felkeresik őket. Hálás szívvel, Csaba t.”

Nem kisebb büszkeséggel tölt el, hogy egy másik facebookos bejegyzésében, ahol a kis Atikát etetem, ezt írta: „Sokat szidják a mai fiatalokat! A képen egy kedves felvidéki önkéntes fiatal a kászoni otthonunkban eteti az árva gyereket! Ez a fiatalember nyári szabadságát szeretettel megosztotta a bajban lévő gyerekekkel, csendben, szó nélkül teszi a jót, akárcsak nagyon sok más fiatal! Biztos, hogy nem olyan rossz ez a világ, mint ahogyan azt sokan megkeseredve elgondolják, és mindenfelé mondogatják! Míg vannak ilyen fiatalok, addig van remény! Szeretettel, Csaba t.”

Sokkal színesebben is le lehetne írni az önkéntes napjaimat, mert sok szép dolog történt az elmúlt huszonöt nap alatt, de inkább bíztatom a kortársaimat, hogy próbálják ki. Kitörölhetetlen szép élményben lesz részük. Máshogyan kezdtem az idei tanévet, mert tudom, hogy 900 kilométerre várnak kis és nagy barátaim.

Mészáros Dávid - III.C

MIK vagyunk!? A Magyar Ifjúsági Konferencia az én szememmel

2013 szeptemberének elején abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatának képviseletében ötödmagammal részt vehettem a Magyar Ifjúsági Konferencia őszi ülésén, aminek helyszínéül a Kaposvári Egyetem szolgált.

Számomra az oda út, már hajnali öt után elkezdődött, később némi autózás, vonatozás, taxizás, majd ismét egy vonatozás után elérkeztünk a Budapest Keleti pályaudvar Kerepesi út felöli parkolójába, ahol is felszálltunk az ún. „party buszra”, ami a résztvevőket szállította Kaposvárra.

Némi csúszással az indulási időpont után elindultunk a célállomás felé, ahol is regisztráltunk, átvettük a szállásunkat, és kezdődhetett az esti program a regionális főzés. A regionális főzés lényege, hogy minden régiónak a saját hazai jellegzetességét kellett főznie, vagy sütnie. Az erdélyiek gulyást, a horvátországi magyarok képviselői pljeskavicát, az anyaországiak pedig birkapörköltet és padlizsán krémet készítettek.

A mi csapatunk némileg gondban volt, ugyanis senki nem ismert jellegzetes felvidéki magyar ételt, így némi fejtörés után maradt a sztrapacska. A kezdeti nehézségek ellenére sikeresen elkészült az étel, és mint hallottam és láttam, nagy érdeklődésre tartott számot, amit az is bizonyít, hogy az elsők között fogyott el.

A főzés alatt és után lehetőség nyílott az ismerkedésre a különböző régiók képviselői közt. Én, lehetőségemhez mérten igyekeztem mindenkivel egy-két szót váltani, érdeklődni a régiójukban élő magyarok helyzetéről, politikáról és úgy általánosságban mindenről. Az ember első kézből sokkal érdekesebb, részletesebb és átfogóbb ismereteket szerezhet meg, mint bármely médiából. Ezért is volt érdekes például a horvátországi magyarokkal történő beszélgetésem, ahol, egy felénk is ismert jelenség ottani formájáról, a magyar anyanyelvű emberek horvátokká válásáról (nálunk ugye szlovákká „válnak”), vagy bármi egyéb, a horvát-magyar viszonnyal kapcsolatos tényekről beszélgettünk.

A főzés végeredménye lett a vacsora, ami végül is az volt, amit főztünk. A vacsora után táncházzal kedveskedtek nekünk a szervezők, ahol a Juhos Együttes játszotta a talp alá valót.

A második napon a sporté és a kultúráé volt a főszerep. A reggeli után, a Nagycsarnokban elhangzott az ünnepi megnyitó, majd elkezdődött a foci torna, utána egy kerekasztal-beszélgetés „MI(K) voltunk, vagyunk, leszünk!?” címmel. Mi, a nap folyamán a helyi közlekedés segítségével bejutottunk Kaposvárra, majd végigsétálva a Fő utcán, megtekintettük a Kossuth teret és környékét.

A vacsora után a zoboraljai hagyományőrzők bemutatóját láthattuk. Impozáns népviseletük, stílusok igazán üdítően hatott a finom vacsora után.

A bemutató után diszkó kezdődött. A bulis hangulat remek lehetőséget biztosított számunkra a további ismerkedésre és beszélgetésre néhány sör és pizza mellett. Az aktuálpolitika mellett az ember néhány történelmi érdekességnek is fültanúja, vagy éppen elmondhatója volt. Ami nekem nagyon tetszett, hogy a társaságból mindenki közvetlen és barátságos volt a másikkal, és a nézeteit senki nem próbálta a másikra ráerőltetni.

A negyedik nap volt az igazi konferencia nap. A reggeltől délutánig tartó különböző előadások, szemináriumok a plenáris üléssel, a regionális beszámolókkal és a zárónyilatkozat elfogadásával ért véget.

A vacsora után ökumenikus istentisztelet vette kezdetét, majd borkóstolással folytatódott a program a Kossuth téren.

Éjfél körül elindultunk vissza, majd a csak nekünk kinyitott kampuszi bárban ismét összegyűltünk páran, hogy némi sör mellett beszéljük meg élményeinket. Ezen az estén a burgenlandi magyarok képviselőjével sikerült egy hosszabb beszélgetésbe elegyednem az ottani magyarok helyzetéről. Meglepve hallottam, hogy Ausztriában is, ha nem is jelentős mértékben, de létezik a sovinizmus, és a kétezres évekig, míg törvénnyel nem kezdték büntetni, bizony, ha az ember magyarul beszélt, hamar hozzávághatták, hogy „schön sprechen”! Ezen kívül részletes és érdekes beszámolót kaphattam az ottani magyar oktatás színvonaláról, helyzetéről és kilátásairól – ami sajnos nem túl rózsás. Megtudtam, hogyan oktatják a történelmet az osztrákok, és a 48-49-es szabadságharcról vallott nézeteikről is szereztem információkat.

Végül is, elérkeztünk az utolsó naphoz, ahol a reggeli után, faültetéssel zárult a MIK 2013. őszi ülésének programja.

Megtisztelő volt, hogy eme rendezvényen részt vehettem, sok új embert megismerhettem, és remélem, a továbbiak is sikerül a Magyar Ifjúsági Konferencia üléseire eljutnom, ezzel folytatva ismereteim és ismeretségeim bővítését a különböző régiókról és régiókból!

Csicsay Imre

 

Újságíróként Martoson

mART Feszt, jurtában alvás, fejtágítás, kerekasztal beszélgetések és buli hajnalig. Hogyan is jutottam el ide? A szabadegyetem egy kezdő újságíró szemével.

Az I. Martosi Szabadegyetemen a tábori lap újságírójaként vettem részt, a Hallgatói Önkormányzat képviseletében. Ezelőtt egyetlen ilyen rendezvényen sem vettem részt. Két héttel a tábor előtt az egyetemi újságunk, amit jelen pillanatokban is a kezedben tartasz, az Ász főszerkesztőnője, Valent Veronika kért meg, hogy nem mennék-e el helyette, mivel neki sajnos dolga akadt. Kapva kaptam az alkalmon, annak ellenére, hogy nekem az újságírással nincs komolyabb tapasztalatom. A munka elvállalása után, felvettem a kapcsolatot a tábori újság főszerkesztőjével, Lengyel Dianával, és máris kezdődhetett a(z egyelőre még csak otthoni) munka. Az első szám beharangozóit és a zenekarok biográfiáját kellett felvázolni néhány karakterben.

Majd jött a szerda, és elhatároztam, hogy a szabadegyetem kezdete előtti napon megnézem, mi a helyzet, és lehetőség szerint megismerkedem a már ott lévő, a tábort építő és szépítő aktivistákkal.

Első lépésként megmutatták nekem a szállásomként szolgáló jurtát, majd azt is, hogy melyik ágyak közül választhatok. Második lépésként pedig megismerkedtem az emberekkel és a helyszínnel. Igaz, ez utóbbi számomra nem volt annyira nagy kihívás, mivel már júniusban is részt vettem a helyszín elrendezésében.

Az első délutánom még főleg az elmaradt apróságokkal (rakodás, stb.) való munkálkodással telt, majd éjjel némi beszélgetéssel folytatódott az egyik jurtában.

Másnap délelőtt a szerkesztőségnek kijelölt községházára mentem, hogy a sajtóstáb többi tagjával is megismerkedjem és folytassam, vagy éppen elkezdjem az aznapi munkámat. Megkaptam a feladataimat, és elindultam a „terepre”, hogy begyűjtsem hozzá az anyagokat.

Az első program, amit vittem, egy kerekasztal-beszélgetés volt nyolc résztvevővel, és „A magyar érdekképviselet jövőjéről a Kárpát-medencében és Európában” címmel. Nem kis feladat ennyi ember beszédét jegyzetelni.

A nap vége felé elindultam vissza ismét a községházára, hogy életem első munkaóráit töltsem egy többé-kevésbé valódi szerkesztőség légkörében. A kezdeti bonyodalmak és nehézségek ellenére, szerintem jól zártam a napot. Igaz, mint kezdőnek voltak még annál is kezdőbb hibáim, amelyeket a lektorunk, Lona, bőszen orvosolt. A fogalmazási, szóismétlési, és természetesen, a helyesírási hibák a napok folyamán mérséklődtek, tanulva a saját hibáimból és a kapott tanácsokból. Ezeknek a tanácsoknak hihetetlenül örülök, hiszen sokszor néhány perc leforgása alatt tanultam annyit, mint sok nyelvtanóra alatt. A második napon megérkezett közénk Dia is, aki meg is tartotta az első délelőtti eligazítást. A második napon már több programot vállaltam, mivel már tudtam, mit kell csinálnom pontosan, és mik az elvárások velem szemben.

A szerkesztőségi élet sokszor pörgős, néha feszült, de mindig hangulatos volt. Hol ezért, hol azért. Én mindig szerettem visszamenni az ideiglenes szerkesztőségbe, ugyanis tudtam, hogy ott azon kívül, hogy mindig van mit csinálni, van lehetőség egy kis beszélgetésre is. Mindig megtudtam valami újat. Akár a táborról, akár a nagyvilágból. Ezen kívül, óriási tapasztalat volt számomra, hogy megtudtam, hogy hogyan is készül egy újság, vagy pedig, hogy hogyan kell egy másfél órás előadást 1200 karakterbe foglalni, hogy az tartalmas legyen, de lényegre törő is.

A szerkesztőségen kívül nagyon sok időt töltöttem még el a többi szervezővel és aktivistával is. Megismertem nagyon sok új embert, illetve, még jobban megismertem néhány régi ismerőst úgyszintén. Kezdetben kicsit féltem is, hogy esetleg ellentétek is felmerülnek, hiszen négy szervezet tagjai vettek részt a tábor szervezésében és levezénylésében. Ennek ellenére kellemesen csalódtam, mert az, hogy ki melyik szervezettől jött, csak az ismerkedés legelején került szóba, vagy még akkor sem.

A légkör barátságos és családias volt, nagy volt az egyetértés mindenkiben. Egyszerűen, egy élmény volt a táborban, mint látogató, mint pedig szervező, aktivista esetleg újságíró részt venni.

Nagyon örülök, hogy részt vehettem ezen a rendezvényen, de legfőképpen annak örülök, hogy ezen a tartalmas hosszú hétvégén nagyon sok új barátot és még több tapasztalatot szereztem.

Noha a walkie-talkie recsegése sokáig itt volt a fejemben, feledhetetlen élményt és tapasztatot nyújtott számomra ez a tábor, hálás vagyok, hogy ott lehetettem! Én várlak, II. Martosi Szabadegyetem, és remélem, hogy jövőre mindenkivel újra találkozni fogunk ezen a jeles eseményen!

Csicsay Imre, iskolánk volt diákja

 

Középiskolások elektrotechnikai versenye

A ZENIT - elektrotechnikai verseny már huszonkilencedik éve kerül megrendezésre. Iskolánk a Szabó Gyula 21, Szakközépiskola, (Dunaszerdahely) már harmadik éve vesz részt rajta. Ebben a tanévben az iskolai fordulóból jómagam, Gašparek Krisztián és Varga Tamás jutottunk be a Nagyszombat -megyei fordulóba. A nagyszombati megyei fordulót 2012 december elején a pőstyéni elektrotechnikai szakközépiskola épületében bonyolították le.

A verseny három részből állt. Az első részben harminc elméleti kérdésre kellett választ adnunk. Voltak köztük nehezebb, illetve könnyebb feladatok is.

A második rész feladata egy nyomatott áramköri terv megtervezése volt számítógép vagy milliméterpapír segítségével. Maga a feladat két időzítő integrált áramkörrel felépített szúnyoghang imitátor volt. A végén egy univerzális próbapanelre kellett az előző kapcsolási rajz alapján ráforrasztani az alkatrészeket, természetesen úgy, hogy a kész berendezés működőképes legyen. A kész áramkört az összes versenyző közül csak négyen tudtuk működőképes állapotba hozni.

Végül következett az eredményhirdetés, amit mindenki nagyon izgatottan várt. Az értékelés a következő szempontok alapján történt: harminc pontot lehetett kapni az elméleti kérdésekre, húszat a megtervezett, nyomtatott áramkörre, ötvenet a működésre, huszonötöt a forrasztás minőségére és huszonötöt az elkészítés minőségére. Összesen százötven pontot lehetett elérni. Az első három helyezett oklevelet és tárgyjutalmat kapott. Azt mondhatom, hogy iskolánk mind a két versenyzője jól szerepelt, a szakiskolák kategóriájában Varga Tamás negyedik lett, én pedig 131 ponttal első lettem és bejutottan az országos versenyre, ahol iskolám mellett a Nagyszombat megyét is képviseltem.

A ZENIT verseny országos fordulója február 7. és 9. között Szenicén (Senica) került megrendezésre, a versenyen az elektrotechnika, gépészet és a programozás szakok diákjai vettek részt. A versenyre a kerületi fordulók legjobbjai jutottak. Minden szakirányzatban a diákok szét voltak osztva kategóriákra, amelyekbe a diákok által tanult szak alapján lettek besorolva.

A verseny 3 napon keresztül zajlott a szenicéi szakközépiskola épületében. Az első napon elméleti kérdésekre kellett válaszolnunk és egy hibás kapcsolási rajzon kellett hibákat kijavítanunk. A verseny ezen részén nem remekeltem, mint később megtudtam nagy megkönnyebbülésemre mások sem jártak sokkal jobban, mint én. Úgy tűnt, hogy a második napot nem nagy reményekkel kezdtem, de amikor megláttam a feladatot, megkönnyebbültem. Az első feladatban a kapcsolási rajz alapján a berendezéshez nyomtatott áramköri lapot kellett tervezni, amit az általunk választott technológiával és a magunkkal vitt berendezésekkel kellett elkészíteni és az alkatrészek beültetése után működő képes állapotba hozni. Ez a feladat csak 13 diáknak sikerült, akik kisebb hibákkal készítették el. Voltak, akik nem tudták abszolút működőképessé hozni. A feladatunkat nagymértékben nehezítette, fogy a nyomtatott áramkört elkészítésénél saját felszereléssel kellett dolgoznunk, amit magunkkal vittünk. A harmadik napra már csak az eredményhirdetés maradt, mindenki nagyon izgatottan várta az eredményeket. Minden résztvevő oklevelet kapott. Az első 5 helyezett minden csoportban és kategóriában azon kívül diplomot és tárgyjutalmat is kapott. Én magam a 8. helyezést értem el, ami ahhoz képest, hogy amit tanulok nem teljesen az elektrotechnikára irányult és még csak a 3. évfolyamot végzem. Elméleti felkészültségem még nem olyan, mint az elektrotechnikai szakközépiskolák negyedikes tanulóinak.

Az eredményem annak köszönhetem, hogy az elektrotechnika amellett, hogy a tanulmányi szakom a hobbim is és amikor csak tehetem a hobbimnak hódolok és ezt űzöm a szabadidőmben. Érettségi után szeretném a tanulmányimat a pozsonyi műszaki egyetem elektrotechnikai szakán folytatni. Az országos döntőn megismerkedhettem hozzám hasonló érdeklődésű diákokkal, nagyon érdekes és értékes ismeretekkel és tapasztalatokkal lettem gazdagabb és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az elkövetkező iskolaévben is bejussak az országos döntőre és ott jól szerepeljek.

Gašparek Krisztián, a Szabó Gyula 21utcai Szakközépiskola diákja (Dunaszerdahely)

 

 

Tökölön jártunk

Február 5-én reggel elindult 39 diák, közöttük én is, a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetébe Tökölre.

Amikor megérkeztünk, szóltak, hogy semmit sem vihetünk be magunkkal az intézet területére. Odabent egy biztonsági rendszeren kellett átmennünk, ha mindent rendben találtak, akkor mehettünk be. Először egy fogadó terembe érkeztünk, ahol üdítővel és frissítővel fogadtak minket, majd az intézet igazgatója beszédet mondott. Elmondta hogyan működik az intézet, milyen szabályokat kell betartaniuk a raboknak és az ott dolgozóknak, mennyi rab és mennyi dolgozó van az intézetben, miként tudnak a megkeresett pénzzel odabent vásárolni, (természetesen nem készpénzt kapnak). A fiatalkorúak és a felnőttek a ruhájuk színe alapján vannak megkülönböztetve. Megtudtuk, milyen lehetőségeik vannak a raboknak a tanulásra és a munkára. Arról is értesültünk, milyen programokat szoktak szervezni a jó magaviseletűeknek. Ezenkívül sok híresség is látogat az intézetbe, hogy ezzel is példát mutassanak a bentlévők számára.

Ezután 2 csoportra váltunk. Minket egy férfi felügyelő vezetett körbe. Több zárkába is bevitt bennünket, ahol kérdéseket tehettünk fel a fiatalkorú raboknak. Amikor megláttam a zárkát és a rabokat, nagyon összeszorult a gyomrom. A legtöbbjük lopásért és rablásért került be, és utána még elítélték szemérem elleni erőszakért is. Mikor ezt meghallottuk, mindenki nagyon meglepődött, és szerintem főleg azért, mert az illető még büszkén is mesélt erről. Természetesen voltak olyanok is, akiken azt láttuk, mintha szégyellenék a tettüket és nem szeretnének beszélni róla. Voltunk még olyan zárkában is, ahol olyan elítéltek voltak, akik még nem voltak jogerősen elítélve. Találkoztunk olyanokkal is, akik már nemsokára szabadulni fognak. Ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy ők többet nézhetnek Tv-t, vagy többet telefonálhatnak haza, hanem a zárka minőségén is látszódott. Ez idő alatt a felügyelő úr, aki körbevezetett bennünket, sok érdekes dolgot mesélt, pl. hogyan próbálnak a hozzátartozók a raboknak pénzt, drogot, gyógyszereket becsempészni, hogy van akit ünnepléssel és pezsgőzéssel fogadnak, amikor szabadul.

Ezenkívül meg mutatták nekünk a tornatermet és a könyvtárat is. Hazainduláskor úgy éreztem, ha az élet még lehetőséget ad rá, szívesen visszatérnék ide szemlélőnek. Bár a látvány, ami odabent van, és a történetek, amiket hallottam, eléggé megrázóak, de valahogy mégis ez az egész nagyon mély nyomott hagyott bennem, és még, több nap után is sokat gondolok az ott bent látottakra és hallottakra.

Lelkes Melinda-3.E



Hozzáadva: Bordás Sándor - 2015-06-23 16:09:57